Ismertem egy fiút, és egy lányt,
Nem láttam még soha, náluk szebb párt.
Oly boldogok,-s bolondok voltak együtt,
Velük a világ összes baját eltemettük.
Hát ez a baj, hogy eltemettük végleg,
S a fiú szemében a könnyek, a lány után még mindig égnek.
Mert szépnek indult szerelmük,
De nem tartott oly soká.
Elmondom most miért, megcsalták egymást.
Jött egy fiú,-s csillogó szemével, oly szépen nézett a lányra,
A lány csak figyelte, figyelt minden szavára.
A fiú kérdezte velem leszel, drága.
S a lány igent mondott, a kihívásra,
Vége lett a nagy szerelemnek,-s elhagyta egyetlen kedvesét.
Szomorúan folytatom, ezt a mesét,
Nem bírta tovább, hiányzott a fiú nagyon.
Rengeteget sírt, könyörgött,-s jött egy új alkalom,
Visszafogadta őt, örült a szíve nagyon, mert tudta ez a fiú több, mint a kincs, a vagyon.
Szép volt ismét az életük, de megintcsak jött a végzetük,
Jött egy lány, ki elvette a fiút.
Akkor már hiába sírt, tudta nem lesz kiút,
Hisz hívta folyton,-s mondta neki.
Gyere vissza kérlek, nekem nem kell más senki.
De nem jött vissza, soha többé a fiú,
A lány csak várta, de hiába.
Hisz nem jött, kit szíve várna,
Nem tudott tovább így élni, érezte ennek meg kell történni.
Felvágta ereit, érezte a végzetét,
S ha már mást nem tudott, hát odaadta a fiúnak az életét!