Naiász, aki egy káriai tóban lakott, Halikarnasszosz közelében. Ez a nimfa nem járt Artemisszel vadászni, nem kedvelte a vadászat örömét. Társnői gyakran megrótták ezért, de ő nem hallgatva rájuk csak naphosszat gyönyörű haját fésülte és csodálta magát a tó kristálytiszta vizében. Egyszer Szalmakisz tavához elvetődött Hermész és Aphrodité gyönyörű fia, Hermaphroditosz. A nimfa szerelemre gyúlt iránta és megpróbálta elcsábítani a fiút, de az szemérmesen elutasította. Erre Szalmakisz cselt szőve úgy tett, mintha eltávozott volna, de csak a tavat környékező bokrokig ment, onnan figyelte titokban a fiút. Hermaphroditoszt csábította a kristályos csillogású víz, majd abban a hiszemben, hogy egymagában van ledobta ruháit és megmártózott a tóban.A rejtekéről leselkedő Szalmakiszt őrült lángolás kerítette hatalmába, mihelyt megpillantotta az ifjú meztelen testét, a tóba ugorva megragadta, s arra kérte az isteneket, hogy egyesítsék kettejük testét örökre. Kívánsága meghallgatásra talált, s a két test eggyé forrt. Ekkor Hermaphroditosz szüleihez fohászkodott, arra kérve őket, hogy a tó vize nyerjen bűvös erőt és aki férfi megmártózik vizében, férfierejét veszítse el. Hermész és Aphrodité teljesítették fiuk kívánságát és így Szalmakisz tava varázsos erejűvé vált.

Szatürosz: (Szatír) Hermész fia, hegyi, erdei termékenységdémon. Lapos, tömpe orrú, kecskefülű és szarvú, borzos hajú lény volt. Haszontalan volt és pimasz, csak a bort szerette és büntetlenül szerelmeskedett a nimfákkal. Kielégíthetetlen nemi vágyának bizonyítéka az a megszámlálhatatlanul sok utód, a Szatüroszok, amelyekkel a nimfák ajándékozták meg.

Szatüroszok: (Szatírok) Szatürosz nimfákkal nemzett fiai, erdei szellemek. Minden tekintetben apjukra ütöttek, már ami a félállati külsőt, valamint a bor és a nők élvezetét illeti.

 Naphosszat dáridóztak a nimfákkal, de szívesen csatlakoztak Dionüszosz féktelen kíséretéhez

és a nimfák kartáncát vezető Hermészhez is.

Szilénosz: Hermész fia, Dionüszosz nevelője és kísérője. Lófüleket és farkat viselő, pocakos, kopasz, mindig vidám és kótyagos kisöreg volt, aki részt vett Dionüszosz nevelésében a Nüsza völgyben. A bort mindig tisztán itta és ennek következtében járni is alig tudott, ezért legszívesebben szamárháton közlekedett. Dionüszosz mellett Pán, a Nimfák és a Szatüroszok társaságában is jól érezte magát. Szerette a bort, de fiatal korában még inkább a szép nimfákat, rengeteg fia született tőlük, a Szilénoszok.

Szilénoszok (Szilének) Szilénosz különböző nimfáktól született utódai, akik akárcsak a Szatüroszok buja természetű termékenységdémonok. Örökölték apjuk lófüleit és farkát, ezenkívül szívesen időztek Dionüszosz társaságában. Kedvelték a gyönyörű nimfákat, szívesen kergetőztek és szerelmeskedtek velük, soha be nem telvén a gyönyörökkel.

Szirének (helyesen Szeirének) Akheloósz folyamisten és Melpomené Múzsa leányai, asszonyfejű, de madárszárnyakkal és karmokkal rendelkező szörnyek. Hárman voltak, Aglaiophoné, Thelxiepeia és Peiszinoé. Anyjuktól gyönyörű hangot örököltek és büszkék is voltak erre a tulajdonságukra, idővel azonban elbizakodottak és gőgösek lettek. Ez odáig fajult, hogy a Múzsákkal akartak versenyezni és ki is hívták őket egy zenei párviadalra, annak ellenére, hogy anyjuk is Múzsa volt. A versenyen természetesen vereséget szenvedtek és a Múzsák büntetést szabtak ki rájuk, külsejüket félig madarakká változtatták, éneküknek bűvös erőt adományoztak és arra ítélték őket, hogy a hajósokat öldököljék.

 A Szirének szégyenükben egy szigeten húzták meg magukat, amelynek neve Anthemoessza volt, s amelyet Zeusz adott nekik lakásul, mert elismerte a Múzsák győzelmét és a büntetés jogosságát. Ettől kezdve, ha a Szirének hajót pillantottak meg, csábos, bűvös hangjukon énekelni kezdtek és ezzel magukhoz csábították a szerencsétlen hajósokat. Mikor az elbűvöltek partot értek megragadták és addig fojtogatták őket, míg el nem pusztultak, majd pedig kiszívták vérüket. E gyilkos kedvtelésük folytán a szigetet rothadó emberi tetemek, csontok, koponyák és kiszáradt emberi bőrök borították. Kettős természetük csodálatos hangjuk és gyilkolási hajlamuk miatt „alvilági Múzsáknak” is nevezték őket.

Szkéné: A színpadot megszemélyesítő istennő, aki feladatköréhez illően a Múzsák társnője és kísérője volt.

Szkotosz: Valószínűleg Erebosz és Nüx fia, a sötétség istene. Mikor Héliosz égi útjának végére ért és Nüx ideje jött el, Szkotosz anyját kísérve sötétséget borított a világra, amelyet csak Éósz oszlatott el hajnalban.

Szkülla: Phorküsz és Krataia leánya, hatfejű, tizenkét lábú tengeri szörny. Eredetileg szépséges leánynak született, akibe Poszeidón beleszeretett, de ezt nem nézte jó szemmel felesége Amphitrité és a leányt szörnyeteggé változtatta úgy, hogy ágyékából hat hosszú nyakon ülő kutyafejet növesztett, amelyek mindegyikében három sor éles fog ült és amelyekhez összesen tizenkét láb tartozott. Szkülla eleinte menekülni próbált előlük, de nem tudott, mert ezek a lények testének egy részét alkották. Szégyenében egy kiálló szirten lévő barlangba húzódott vissza, ahonnan a hat szörnyfej rendszeresen kicsapott, fülsiketítő üvöltés közepette és pusztította a tenger bálnáit, fókáit és a hajókon utazó embereket is. Mikor Héraklész hajózott el mellette, hazatérőben Erütheia szigetéről, Gérüóneusz marháival, Szkülla az állatokat kezdte a hajóból elragadni, mire Héraklész agyonütötte. Azonban Phorküsz feltámasztotta elpusztult ivadékát, aki így tovább is rettegésben tartotta a hajósokat és társat is kapott, az ugyancsak Héraklész marháit dézsmáló Kharübdisz személyében, aki a vele szemközti szikla alatt ütött tanyát és szedte áldozatait.

Szphinx: Tüphón és Ekhidna leánya, asszonyfejű és keblű, oroszlántestű, madárszárnyú szörnyeteg.

Szphinx a Thébai közelében fekvő Szphingiosz-hegyen élt, rettegésben tartva a várost.

 Minden arra járónak egy kérdést tett fel, amire a Múzsák tanították, s amely így hangzott: „Mi az, ami reggel négy lábon jár, napközben két lábon, este pedig hármon - de négy lábon is, hármon is lassabban és ügyetlenebbül, mint amikor kettőt használ?” aki a rejtvényt nem tudta megfejteni, azt kegyetlenül szétmarcangolta. Végül a Szphinx kérdését Oidipusz fejtette meg, ezzel megmentve a várost, amelynek már így is sok lakója esett áldozatul. A megfejtés az ember volt, aki négykézláb és öregkorában bottal - mint harmadik lábbal is lassabban jár mint két lábon. A Szphinx hallván a helyes választ levetette magát a szikláról, mert az volt a sorsa, hogy a rejtvény megoldását nem élheti túl.

Sztüx: Ókeánosz és Téthüsz leánya, a legidősebb Ókeánisz, Pallasz felesége, az ő nevét viselő alvilági folyó istennője.

Az Ókeániszok közül ő volt a legbölcsebb és a legnagyobb hatalmú, az Alvilágban élt, a hasonnevű folyó partján, ezüstös oszlopokon nyugvó palotában. Itt élt vele férje Pallasz is, akitől négy gyermeket szült: Nikét, Biét, Kratoszt és Zéloszt. Amikor megkezdődött a titanomakhia férjével, apjával és gyermekeivel együtt Zeuszhoz csatlakozott és segítettek kivívni a győzelmet. Segítségéért Zeusz gyermekeit állandó kísérőivé avatta, míg ő azt kapta jutalmul , hogy az istenek ezentúl az ő vizére tettek esküt, amely visszavonhatatlan volt, mert ha valamelyik halhatatlan hamisan esküdött vagy nem váltotta be ígéretét, büntetésként egy évig kábulatban feküdt, ha visszanyerte eszméletét kilenc évre száműzték az Olümposzról, nem vehetett részt az istenek lakomáján és tanácsában és csak a tizedik esztendőben térhetett vissza.

Szürinx: Ládón folyóisten leánya, Árkádiában élő nimfa. A legszebb nimfa volt Árkádiában és talán ennek köszönhetően beleszeretett Pán. A szűzi életmódot folytató lány azonban nem viszonozta az isten közeledését, hanem ijedtében menekülni kezdett előle. Szürinx csak futott, ahogy lábai bírták, de kezdett fáradni és végső kétségbeesésében ahhoz a folyóhoz rohant amelyben apja élt.

A vízbe ugrott és arra kérte Ládónt változtassa el vesztét okozó szép alakját. Apja teljesítette kérését és leányát remegő náddá változtatta, Pán utána ugrott, de már csak a nádszálakat ölelhette meg. Szomorúan ült le a folyópartra és bánatosan nézte a nádat, amivé szerelme változott. Kis idő elteltével halkan búgó gyönyörű hangot hallott, a szél zúgott a nádszálak között, s ő úgy vélte, hogy ha a szél ilyen hangokat tud kicsalni a nádból, akkor abból hangszert is lehet készíteni. Levágott tehát egy szálat, darabokra szelte, majd ferdén egymás mellé illesztve viasszal rögzítette őket. Belefújva csodálatos hangok törtek elő és Pán a nádsípot szerelme emlékére szürinxnek nevezte el.